Küzdelem az aknéval - Az én történetem

Ez az a téma, amiről még sosem beszéltem nektek a lassan három alatt, de azonnal ezernyi gondolat ötlött fel ezzel kapcsolatban, amikor megláttam a fenti aknéval küzdő lány szívszorító videóját - ezt be fogom linkelni ha elérünk oda (de szerintem már láttátok ti is) előtte viszont elmesélem az én történetem, majd reflektálok erről az egészről. Nem tudom, milyen hosszú lesz, meddig fogom írni, csak azt tudom, hogy napok óta a fejemben kering, hogy el szeretném mesélni nektek, megírni, elmondani, kinyílni - és mostanában azon kapom magam, hogy folyamatosan a szöveget fogalmazom magamban, emlékeket, sebeket nyitok fel, a zuhanyzóban is ezen jár az agyam.... Ez tökéletes jele annak, hogy meg kell írnom. Így most, 23:31-kor leülök és elmesélem. Mert ez is beauty - csak a sötét oldala.

Nem emlékszem pontosan, hogy hány évesen kezdődött az aknéval való küzdelmem (11-12-re tippelnék), de arra határozottan igen, hogy iszonyatosan zsíros volt a bőröm, és tele volt gyulladt pattanásokkal. Az arcom, a nyakam, a hátam, sőt még a felső karom is. Évekig nem hordtam nyáron olyan topot amiből kivolt a hátam, mert nem akartam mutogatni. Osztálykirándulásokon a bölcs szülők azt hangoztatták, hogy "hát többet kéne napozni, attól elmúlnak". Annyira emlékszem csak, hogy patkányfejűnek, ragyásarcúnak csúfoltak, de igyekeztem túlélni valahogy, akkor még talán nem is vettem annyira a szívemre. 

14 évesen azonban jött az iskolaváltás, a gimi, akkoriban költöztünk fel Budapestre, és hát az aknéim is jöttek velem természetesen. Félénk, riadt lány voltam aki még a megfelelő buszmegállót sem találta meg egyedül a nagyvárosban, minden új volt, zajos, és fura. Jött a gólyabál, az osztálytánc, "csajos tánc", és én azt kérdeztem a lánytól aki a koreográfiát tanította, hogy nem-e gond, ha én nem veszek fel olyan felsőt amiből kilátszik a hátam, ugye?... 

Egy év után jutottunk arra, hogy elég a szenvedésből. Ekkor már megingott az önbizalmam, azon gondolkoztam, hogy vajon fog-e engem bárki is szépnek látni valaha ilyen arccal? Erre a kérdésre szerencsére kaptam választ, valamikor ekkor jöttem össze az első barátommal. Tizenöt éves voltam. Orvosról orvosra jártunk, kenegettem ecsetelőt, tonikot, próbáltunk homeopátiát, mindent, de semmi nem hatott. Semmi. Míg végül egy magánorvos javasolt egy gyógyszert, aminek Sotret volt a neve. Mondta, hogy nem lesz egyszerű, nagyon durva gyógyszer, és folyamatos kontrollt, vérvételt igényel, fogamzásgátlót kell szedni mellette (erre kapásból nemet mondtam, tizenöt évesen örültem hogy megfogta valaki a kezem, ez még a legtávolibb gondolataimban sem szerepelt, éretlennek éreztem magam hozzá, így ezt kihagytuk), plusz a napfénytől nagyon óvni a bőrt, minimum 50 faktoros fényvédővel. Elolvastam a mellékhatásokat (súlyos depresszió öngyilkosságra való hajlammal, ekcéma, iszonyatos bőrszárazság, és még kilométer hosszan sorolva a tüneteket) és majdnem lefordultam a kanapéról, de összeszorítottam a fogam, és mondtam, hogy vágjunk bele.

Amikor a gyógyszer legelső mellékhatása megjelent, emlékszem álltam a tükör előtt, és sírtam. Úgy nézett ki az arcom, mintha valami foszló múmia lennék, iszonyatosan húzódott, nagyon fájt és száraz volt. Sírtam, hogy ilyen áron én ezt nem akarom. De csináltam tovább. Hittem benne, hogy az út végén meg fogja érni a szenvedés, a fájdalom, minden egyes mellékhatás. Később az ekcéma is jelentkezett, de szerencsére azt is sikerült leküzdeni. Másra nem emlékszem, arra igen, hogy rá egy évre hagytam abba kb, és kitisztult az arcom, és nem hittem el amit a tükörben látok - hogy sima az arcom, hogy egy pattanás sem csúfítja, és a hátam is teljesen rendbejött, és végre fel merek venni egy topot.... Hihetetlen érzés volt, úgy éreztem, végre helyrekerült valami az életemben, és az önbizalmam is sikerült valamelyest helyretenni.

Most, hogy visszatérek a jelenbe - 21 évesen -, és végignéztem a fenti videót, hihetetlen düh fortyog bennem azon kívül, hogy próbálom visszatartani a kitörni készülő könnyeimet a videó vége után. Mert annyira tökéletesen mutatja a mai világ eltorzult képét, ahol akkor vagy gyönyörű ha a szemöldököd oda van rajzolva, az arcodon pedig két kiló alapozó és korrektor és kontúr és mindenféle van, és ez a "flawless", a csodaszép, az istenítendő, ez a tökéletes, mindennek a csúcsa. De amikor ez a lány felfedi a valódi bőrét, akkor már undorító, gusztustalan, hogy nézhet így ki, miért mutogatja magát - ha visszavált a mindent eltakaró sminkre, ő az istennő. Ez gusztustalan. Tehet arról, hogy ilyen a bőre? NEM! Aki aknéval küzd,  SENKI NEM TEHET RÓLA, ez egy állapot, nem fog imádkozástól, sajnálkozástól, öt kiló alapozótól elmúlni! És mégis az emberek úgy kezelik, mintha ő tehetne róla, mintha fertőző beteg lenne, és hogy milyen "ronda" - nekem előbb jut az eszembe a ronda szó arról az emberről aki a saját lelki egyensúlyát és békéjét nem találta meg, mert abban éli ki magát, hogy beszól másnak, hogy a földbe tiporja az amúgy is béka feneke alatt lévő önbizalmát, csak hogy még jobban belerúgjon - bezzeg ha rápakol két kiló sminket egy "flawless" kinézethez, az már oké! 

És annyira elszomorodom, amikor tőletek azt olvasom, hogy van aki nem merészkedik ki az utcára smink nélkül soha, mert nem tökéletes a bőre. Mintha tehetnél róla. Mintha kötelező lenne takargatni csak azért, mert másoknak ez nem tetszhet.  Ez iszonyatosan szomorú... Alig két éve csöppentem bele a smink világába, de igyekszem nem hagyni, hogy ez beszippantson. Tudom, hogy milyen aknéval küzdeni, milyen a zsíros, pattanásos bőr - ehhez képest amim most van, az egy leányálom lett volna tizenöt évesen. A bőröm nem tökéles, a szemem alatt szuper lilaság van a hófehér bőröm miatt, az arcom tónusa egyenetlen, néhol piros, de nem vagyok ahhoz hozzánőve, hogy smink nélkül sehova. Ha leugrok a Westendbe nézelődni, ha átadok egy nyereményt egy olvasónak, nem fogok semmit feldobni. Mert smink nélkül, lilasággal a szemem alatt és egyenetlen arctónussal is én vagyok. Maximum rosszabbul nézek ki. És nem vagyok mindig tiptop, nem lehetek. Az egyetemre is bátran bemegyek úgy egy hét akár minden napján, hogy nincs rajtam még egy minimális mennyiségű korrektor sem, mert nem volt kedvem hozzá reggel, vagy időm. De így is jól érzem magam a bőrömben. Természetesen nem leszek álszent, alkalmakra - egy blogger eseményre, vagy állásinterjúra, randira -, én sem megyek smink nélkül. Évekig nem sminkeltem, tizenkilenc éves koromban kezdett érdekelni. És az összes addigi barátom tökéletesen elfogadott úgy is, smink nélkül, tökéletlen arccal - akkor még nem is érdekelt, hogy egy kis javítással egyenletes bőrtónusom, hamvas barackosan csillogó almácskáim és lágy pezsgőszínű szemhéjam lehetne, egésznek éreztem magam anélkül is. 

És mindennek a végére csak annyit szeretnék ideírni, hogy soha ne feledjétek: szépek vagytok. Sminkkel és smink nélkül is azok vagytok! Akik csúnyák, azok a lelkisérült, kicsinyes, és nyomorult emberek, akiknek az Instagramos két kilós alapozós kockaszemöldökös smink a gyönyörű, de a saját, nem tökéletes arcod már undorító...

Köszönöm, ha a végéig velem tartottál - ha megosztanád velem a gondolataidat, bátran tedd meg egy komment formájában.